Úgy éljük az életünket, a mindennapjainkat, hogy énünknek csak azt a kicsi, felszínen érzékelhető részét tapasztaljuk meg, melyet tudatos értelmünkkel felfogunk és érzékelünk. Önmagunkat ezzel a kicsi résszel azonosítjuk, ebben élünk, itt cselekszünk, ezzel a részünkkel leszünk szerelmesek is. Azonban itt, énünk felszínén létezve olyan, mintha folyamatosan egy illúzióban tartanánk magunkat. Nem kerülünk összhangba valódi érzéseinkkel és fájdalmainkkal, hiszen ezek életünk negatív oldalához tartoznak – ezzel pedig nem szeretünk foglalkozni. Ha valami kellemetlenné válik, azonnal kiutat keresünk belőle, ha fáj valami, rögtön csillapítani akarjuk a fájdalmat, csak ne kelljen szembenézni azzal, miért is fáj.
Ám így nemcsak a negatív érzésektől akarunk minél gyorsabban megszabadulni, de ezzel együtt önmagunktól is! Hiszen ha érzéseink nem egyeznek azzal, amit szerintünk éreznünk kellene, rögtön olyan stratégiákba kezdünk, amelyekkel kiutat remélünk a kellemetlen helyzetből. Ezzel nem is volna baj, ha közben képesek lennénk tudatosan felismerni, miért alakult ki bennünk a fájdalom, vagy miért vonzottuk be az éppen aktuális kibírhatatlan helyzetet. A párkapcsolatban is ugyanezt működtetjük: sok pár annyira körülbástyázza magát különféle programokkal, tennivalókkal, élményekkel – akár közösen, akár külön-külön -, hogy egyetlen percük sem marad azt megvizsgálni, hogyan érzik magukat a párkapcsolaton belül. Az állandó elfoglaltságnak pedig nincs más célja, mint elterelni a párok figyelmét saját magukról, és belső magányukról.
Ha azon kapjuk magunkat, hogy a hét minden szabad órájára jut valami programunk, meghívásunk, vagy egy-egy kirándulás, baráti látogatás, utazás, hobbival kapcsolatos teendő, érdemes kicsit megállnunk és őszintén önmagunkba néznünk. Igen nagy esély van arra, hogy azért alakítjuk így az életünket, hogy ne kelljen szembenéznünk egymással, és elkezdenünk ténylegesen közeledni a párunkhoz. Lehet, hogy semmit nem tudunk a másikról, és könnyen lehet, hogy valamelyikőnknek szeretője is van már, miközben kívülről a környezetünk számára úgy tűnik, hogy „annyira összeillő pár vagyunk”, és „nem láttak a miénknél harmonikusabb kapcsolatot”. Ha mindig tele a naptárunk közös vagy magányos programokkal, ez nagyon sok esetben arra utal, hogy tudattalanul el akarjuk terelni a figyelmet belső fájdalmainkról és félelmeinkről.
Amikor ezt felismerjük, már megtettük az első lépést. A következő, hogy meg kell tanulnunk megérteni ezeket az érzéseinket, és szeretettel fordulni feléjük. Innentől kezdve bátran szembe kell néznünk velük, és azon kell lennünk, hogy foglalkozzunk velük. Ez nem jelenti azt, hogy rögtön terápiára kell járnunk! Elegendő, ha elkezdünk tudatosan odafigyelni önmagunkra, és az éppen felbukkanó érzéseinket megértően és őszintén átérezzük. Őszinte, és rövid kérdéseket kell feltennünk önmagunknak, és képesnek kell lennünk őszintén válaszolni is rájuk. Ilyen kérdések a „hogy érzem most magam ebben a pillanatban?”, „boldog vagyok ebben a párkapcsolatban?”, „milyen érzéseket váltott ki belőlem ez az esemény?”, „mit akar ez megmutatni önmagamról?”, és így tovább. A lényegretörő kérdésekre adott őszinte válaszok olyan felismeréseket hozhatnak el életünkbe, amelyek révén szépen fokozatosan megváltoztathatjuk életünket.
Életünk egésze tulajdonképpen ugyanazt a forgatókönyvet követi, akárhol lakunk, és akárkikkel kerülünk kapcsolatba. A szereplők persze folyamatosan változnak, így társunk, lakóhelyünk, vagy munkahelyünk kicserélődhet, de a forgatókönyv mindig hasonló cselekvési mintákat követ. Tudnunk kell, hogy mi rendezzük életünk filmjét, ezért tudatosan kell figyelnünk arra is, hogy újra és újra ugyanazt a szituációt vonzzuk be, és közel ugyanazokat a jeleneteket éljük meg az újnak tűnő helyzetekben is.
Párunkat már valószínűleg rég nem olyannak látjuk, amilyen valójában. Tudat alatt őt is beleillesztettük azokba a mintákba, amelyeket a múltunkból hozunk, ezért általában nem vagyunk képesek tisztán, saját valóságában látni őt. Legtöbbször a gyermekkori és a családrendszerünkből eredő történeteinket ismételgetjük a párkapcsolaton belül is, így lényegében bárki lép be az életünkbe, arra azonnal ráhúzzuk azt a szerepet, amelyet saját belső mintáink, illetve gyermekkorunk filmje diktál. Így könnyen lehet, hogy férjünket – amellett, hogy nem vagyunk képesek őt olyannak látni, amilyen valójában -, automatikusan úgy kezeljük, ahogyan pl. az édesanyánk bánt a férfiakkal, vagy ahogyan a nagymamánk viszonyult a nagypapánkhoz.
A régmúlt történései kihatással vannak jelenlegi kapcsolatainkra, így a most jelentkező problémák okait a múltban keletkezett fájdalmakon keresztül számolhatjuk fel. Társunkra vetítjük ki saját gyengeségünket, és be nem teljesült, szeretetre és odafigyelésre irányuló vágyainkat. Amikor például azt érezzük, hogy a másik nem foglalkozik velünk eleget és nem tud ránk figyelni, saját hiányosságainkat vetítjük ki rá, mert mi vagyunk azok, aki nem tudunk odafigyelni rá, vagy törődni vele. Tudatalattink így akarja begyógyítani régi sebeinket, hiszen emlékeiben őrzi akkori fájdalmainkat, amelyeket most külső szereplőkön keresztül újra és újra visszaküld nekünk, hogy lehetőségünk legyen meggyógyulni. Önmagunkat kell keresnünk párunk hibáiban és rossz tulajdonságaiban, mert így találhatjuk meg azt a részünket, amellyel eddig nem tudtunk szembenézni. Így gyógyulhatunk meg, és válhatunk egyre teljesebb és kiegyensúlyozottabb emberré.