A negatív érzelmek közül kiemelkedően erős hatással van életünkre a harag és a megbocsátásra való képtelenség. Amikor másokkal szemben nem tudjuk haragunkat elengedni, képtelenek vagyunk megbocsátani a nekünk ártó embereknek, továbbá minden vétket másokra hárítunk és ítélkezünk a többi ember felett, az bizony egyértelműen mérgező hatással bír életünkben.
Ahhoz, hogy képesek legyünk a megbocsátásra és a harag felszámolására, érdemes rendszeresen edzenünk szellemünket, így tudjuk fejleszteni önmagunkat, s kitörni a régi gondolkodásmódunkból és megszokott reakcióinkból. Ha képessé válunk arra, hogy nyitottan végezzük mások elfogadását és a megbocsátást, akkor saját magunk felé sem fogunk olyan mérhetetlenül nagy elvárásokat támasztani, amelyek csak megkeserítenék életünket. Gyakran nem engedjük meg magunknak, hogy hibázzzunk, tökéletességet várunk el önmagunktól, mert így akarunk megfelelni másoknak, és ezzel igazoljuk saját magunknak, hogy érünk valamit. Ha meg tudjuk tanulni elfogadni azt, hogy úgyis követünk el hibákat és nem lehetünk tökéletesek, akkor a többi emberrel szemben sem kell emberfeletti elvárásokat támasztanunk. Hiszen minél inkább elfogadjuk önmagunkat és tökéletlenségünket, annál kevésbé fogunk elítélni másokat, annál elfogadóbbak leszünk a környezetünkkel is.
A megbocsátás képessége elsősorban saját magunk miatt fontos. Meg kell tanulnunk megbocsátónak lenni önmagunk felé is, mert ezzel nem csupán pozitív képet alakítunk ki önmagunkról, de megszűnik majd bennünk annak a terhe is, hogy mindig maximalisták legyünk cselekedeteinkkel és saját személyünkkel kapcsolatban. Első nekirugaszkodásra az ember sokszor nem is tudja hirtelen, mit kellene megbocsátania. Ilyenkor érdemes felidéznünk a közvetlen, közelebbi környezetünkkel való kapcsolatunkat: gondoljunk a szüleinkre, a társunkra, a barátainkra, munkatársainkra, a főnökünkre, és máris megkapjuk a választ, hogy hol kell keresnünk magunkban a megbocsátásra váró területeket. Ha elítéljük őket, haragszunk rájuk, idegesít a viselkedésük, vagy rájuk hárítunk minden felelősséget, akkor fel kell ismernünk, hogy ezekben az érzésekben a saját magunk felé érzett kíméletlenségünk, és önmagunk el nem fogadása jelenik meg.
Érdemes megtanulnunk együttérezni a többi emberrel, igyekeznünk kell megérteni őket, majd tudnunk kell elengedni a negatív érzelmeket gerjesztő folyamatokat és indulatokat. Kezdetben nehéz elengedéssel reagálni a minket érzelmileg igénybe vevő történésekre, de mindenképpen érdemes leszoknunk mások kritizálásáról, az ítélkezésről és a harag megtartásáról. Az életünk és az emberi kapcsolataink egyre békésebbé és tisztábbakká válnak, ha rendszeresen gyakoroljuk az elengedést és a megbocsátást.
Az első és leghatékonyabb „gyakorlóterep” ebben a tanulási folyamatban, ha a szüleinkkel való kapcsolatunkat kezdjük el megtisztítani. A megbocsátást tanácsos először a szüleink felé kifejleszteni magunkban, mert így a leghatékonyabb módon kezdhetjük el „érzelmi méregtelenítésünket”. Ehhez először fel kell ismernünk, hogy a szüleinknek nem feladatuk, hogy folyamatosan segítsenek minket és tökéletesek legyenek, inkább azt adományozzák nekünk létezésükkel, hogy lelkileg erősebbekké válhatunk. A szülők „ellensúly” szerepet is betöltenek az ember életében, hiszen az ő tökéletlenségük és hibáik hatására a gyermekük olyan erőket és készségeket fejleszt ki magában, amelyekkel sokkal magasabbra emelkedhet az életben. Ezért nem érdemes harcolni a gyökereink ellen, és haragot táplálni szüleink felé. Mindent, ami tőlük származik – legyen az jó, vagy rossz – a javunkra kell fordítani és táplálékunkká kell tenni, hiszen így teljesedhetünk ki az életben.