Nem is gondolnánk, hogy a legelső szerelem milyen erős befolyással van a későbbi párkapcsolati életünkre. Az első igazi szerelem, továbbá annak vége még hosszú időn át kihatással van arra, hogyan viszonyulunk a másik nemhez, és hogyan viselkedünk a következő párkapcsolatokban. Már a legelső viszonzott szerelemben is megélünk egy bizonyos mintát, amelyet később vagy ismétlünk, vagy szándékosan ki akarunk iktatni életünkből. Főként a bizalom sérülhet, amelyet az első szerelem idején még általában jól tudunk működtetni, de ennek megfelelően hatalmasat csalódhatunk, ha a másik visszaél vele, vagy már nem képes szeretni minket.
Az első szerelemnek véget vető szakítás lefolyása és minősége a következő párkapcsolataink alakulására is nagy hatással van. Éppen ezért nagyon fontos, hogy már az első kapcsolat is úgy érjen véget, hogy az elhagyott félben se maradjon harag, vagy a megalázottság érzése, hiszen ez nagyon erősen befolyásolja későbbi szerelmi életét. A szakítás akkor is nehéz, ha mi hagyjuk el a másikat, főleg, ha teljesen „összenőttünk” az első párunkkal. Nyilvánvalóan sokkal elviselhetetlenebb az elválás annak a félnek, aki még mindig szerelmes, és általában nagyon hosszú ideig nem is tudja elhinni, hogy tényleg véget ért a kapcsolat, és már nincs szüksége rá a másiknak.
Az első igazi szerelemre akkor is emléksezünk, amikor már évtizedekkel később az X-edik párkapcsolatunkat tapossuk. Ha nem is érezzük úgy, hogy fontos szerepet tölt be az életünkben a legelső párunk, tudat alatt akkor is nagy hatással van ránk és a párkapcsolatainkra. „Az első mindig az első marad” – mondja Bert Hellinger, a családállítás európai atyja is, aki arra kívánja felhívni a figyelmet ezzel, hogy lelkünkben mindig meg kell adni és hagyni a megfelelő helyet és a tiszteletet a legelső igazi párkapcsolatnak (amelyben szexuális életet is éltünk). Ennek hiányában ugyanis nem tudjuk maximális figyelemmel és önátadással működtetni a későbbi párkapcsolatainkat sem.
Az is lehet, hogy az első párunkat keressük sokáig minden további partnerünkben, de akár az ellenkezője is előfordulhat: elkerülünk mindenkit, aki kicsit is emlékeztet az első szerelmünkre, nehogy felszakadjanak a régi sebeink. Ha túl nagy fájdalommal járt a szakítás, akkor páncélt is növeszthetünk, amellyel a további sérülések ellen védekezünk, ám így a szerelmet sem leszünk képesek beengedni az életünkbe. Jóval szerencsésebb a helyzet, ha barátságban maradunk az első szerelmünkkel, de itt is érvényes, hogy a szakítás után egy ideig jó, ha nem találkozunk, hogy elszakadhassanak a szerelmi szálak az elhagyott fél oldalán is.
Sok esetben jó ideig nem tudunk új kapcsolatot létesíteni az első igazi szerelem után, mert a mély érzések nem tudnak működésbe lépni egy új partner felé. Ez a folyamat akár évekig is eltarthat. Megkönnyíti az elengedést, ha a felek megfelelő módon, türelemmel és szeretettel képesek megbeszélni, hogy mi okozta a szakítást, és miért nem működhet tovább a kapcsolat. Már a legelső szakításkor is abból kell kiindulni, hogy a közösen töltött idő tiszteletére – és a bennünk mélyen még biztosan meglévő szeretet miatt – a volt párunk megérdemli, hogy kielégítő és megfelelő válaszokat kapjon arra, miért szakítanak vele. Ha tudja, hogy miért hagyták el, és nem maradnak benne kínzó kérdések, ő is sokkal hamarabb és egészségesebb lelkülettel tud majd egy új kapcsolatba kezdeni.
Nagyon fontos, hogy a kapcsolat lezárásakor őszintén meg tudjuk köszönni a másiknak a vele töltött időt, a szép és kevésbé szép élményeket, és mindent, amit tőle vagy rajta keresztül tanultunk meg. Ugyanilyen lényeges, hogy bocsánatot kérjünk tőle mindazért, amivel fájdalmat okoztunk neki, és hogy képesek legyünk megbocsátani neki, ha megbántott minket valamivel. Ez a szép lezárás forgatókönyve, ami alapfeltétele az elengedésnek, és annak, hogy mindketten gyógyultan, szabadon tudjunk tovább lépni.