Címke: családállítás Budapest

Nem tudsz közel engedni magadhoz senkit?

Nem tudsz közel engedni magadhoz senkit?Nem tudsz közel engedni magadhoz senkit?

 

 

 

 

 

 

 

 

Nem tudsz közel engedni magadhoz senkit? – Tapasztaltad-e már, hogy amikor közeledni próbálsz valakihez egy kapcsolatban, egy idő után megtorpansz, és nem vagy képes teljes értékű félként részt venni a folyamatban? Újra és újra szeretnél közel kerülni a párodhoz, de rövid idő után visszafordulsz, bezárulsz, és ismét eltávolodsz tőle? Egy helyben toporogsz, mert nem tudsz előrébb jutni az önátadásban, nem nyitod meg magad igazán a másiknak, de nem tudsz ezzel mit kezdeni?

Ha úgy érzed, jelen vannak életedben a fenti tünetek, és nem tudsz közel engedni magadhoz senkit, érdemes végig gondolnod, nem történt-e életed első 3-4 évében olyan esemény vagy törés, amelyben az Édesanyáddal való kapcsolatod volt érintve. Volt-e ebben az első időszakban olyan rossz élményed, amikor el voltál szakítva az Édesanyádtól, vagy nem tudtad szereteted kifejezésre juttattni felé? Őrzöl-e fájdalmas emléket szívedben arról, hogy valamikor kora gyermekkorodban Édesanyád nem volt elérhető számodra, emiatt borzasztóan hiányzott, de el voltál választva tőle? Voltál-e kétségbeesett, dühös és rettentő szomorú a hiánya, távolléte miatt?

Ha mindezek ismerősen csengenek, illetve átéltél ilyesmit, nagy valószínűséggel Te is a “megszakított közeledés” állapotába kerültél az Édesanyáddal való viszonyodban. Ennek következménye lehet, hogy nem tudod, nem mered igazán közel engedni magadhoz azokat, akikkel összekötnéd az életed, és amikor ő szeretné komolyabbra fordítani a kapcsolatot Veled, Te meghátrálsz. Hogy miért? Mert ilyenkor tudat alatt felrémlik benned az a kora gyermekkori trauma és emlék, hogy Édesanyád magadra hagyott. Ezt minden gyermek szinte elviselhetetlen fájdalomként éli meg.

Így azok a felnőttek, akik csecsemőként vagy kisgyermekként meg kellett hogy tapasztalják a megszakított közeledést, az Édesanyjuktól való elválást, későbbi életükben minden olyan szeretetteljes helyzetben, ahol át kellene adniuk magukat egy intim kapcsolódásnak, automatikusan visszafordulnak, bezárulnak. Hiszen lelkük még emlékezik a rettentő egyedüllétre és fájdalomra. A gyermek ilyenkor inkább páncélt von maga köré még az édesanyjával szemben is, így védekezve az ellen, hogy újra megtörténjen egy hasonlóan borzalmas élmény. A párkapcsolat viszont bizalmat, közelséget, önátadást kíván. Csupa olyan dolgot, amely azonnal emlékezteti a tudatalattit a korai megszakított közeledésre és az átélt fájdalomra.

Mit tegyél, ha nem tudsz közel engedni magadhoz senkit? 

Hogy mit lehet tenni? Akinek még él az édesanyja, és elég bátornak érzi magát, újra közeledhet hozzá. Fejét az ölébe hajtva (valószínűleg csak kevesen képesek ezt felnőttként megtenni sajnos), vissza kell helyezkednie abba a lelki állapotba, amikor még csecsemőként bújt oda édesanyjához. Így kell maradni addig, míg el nem kezdődik valami, egy folyamat anya és felnőtt gyermeke között, ami nagyon hasonlít a kezdeti, ősbizalmon alapuló, tiszta kapcsolódásra – még a megszakított közeledés előtti állapotra.

Aki ezt nem képes megtenni, vagy már nincs rá lehetősége, annak a családállítás hozhat megoldást, feloldást, gyógyulást, felszabadulást.

Felnőttél, mégis gyerek vagy?

felnőtté válásA felnőtt emberek nagy százaléka küzd az érzéssel: “felnőttként is gyereknek tartanak a szüleim”. A jelenség mögött több ok is húzódhat. Az egyik, amikor a szülők – mintha csak nem vennék észre az idő múlását – kicsiként kezelik felnőtt korú gyermeküket, akár úgy, mintha az illető még velük együtt élne. Az utód azonban saját magát felnőttnek tartja és nyilvánvalóan arra vágyik, hogy ő maga dönthesse el, mit, mikor és miért tesz. Ebben az esetben a magát már “nagynak” érző gyerek azt szeretné, ha szülei úgy tudnának figyelni rá, hogy közben nem szólnak bele az életébe.

A másik gyakran előforduló helyzet, amikor a felnőtt korú gyerek nem érzi, hogy szülei figyelnének rá, és emiatt érzi kellemetlenül magát. Hiába nőtt fel, továbbra is többre vágyik szüleitől, többre, mint amennyit kap tőlük. Úgy érzi, nem fontos szülei számára és ettől szenved, továbbá felmerülhet benne, hogy soha nem is volt fontos a számukra. Ez a jelenség azokban a családokban fordul elő, ahol az anya főként önmagával van elfoglalva, az apa pedig inkább zárkózott típus, aki szintén nem vesz részt intenzíven a gyereknevelésben. A gyermek pedig felnőttként is éppoly elhagyatottnak érzi magát, mint kicsi korában.

Bár e két eset lényegesen különbözőnek tűnik, a végeredmény az utód szempontjából azonos: a felnőtté vált gyermek bármennyire is szeretné, nem tud egyenrangú, mégis természetesen szeretetteljes kapcsolatot kialakítani szüleivel. A megoldás a következő: el kell vágni a szülőkhöz kötő köldökzsinórt, le kell válni a szülőkről. Aki még nem tudta ezt megtenni, az folyamatosan vágyja a szülői elismerést, a dicséretet, és belső hozzáállását is a szülők véleményére való igény határozza meg.

Honnan ismerjük fel, hogy már elvágtuk a szülőkhöz kötő köldökzsinórt? Amikor biztosan tudjuk, hogy nem rajtunk múlik, hogy érzik magukat a szüleink, és nem vagyunk ráutalva az ő jóakaratukra. Ha rossz érzés, nyugtalanság nélkül meg tudjuk élni, hogy szüleink bizonyos dolgokat teljesen másként látnak, mint mi, vagy ha el tudjuk fogadni, hogy olykor szükségszerű a konfliktus közöttünk, amikor akár a beszélő viszony is megszakadhat. Nyugodt szívvel elhatárolódhatunk tőlük, és hatékonyan tudunk elismerést szerezni az életünkben.

Vannak olyan emberek, aki nem érzik a leválás fontosságát, és felnőttként is nagyon ragaszkodó, szoros kapcsolatot tartanak fent velük, mert megragadtak a gyermekkorukban. Ők azok, akik még 40-50 évesen is együtt élnek a még életben maradt szülővel, s nem alapítanak családot, vagy minden egyes nap munka után meglátogatják szüleiket, miközben azok nem szorulnak segítségre. Ezek az emberek általában félnek minden újtól, és akkor érzik magukat biztonságban, ha a megszokott dolgok és emberek veszik őket körül. Ők lényegében nem akarnak felnőni, csakhogy így saját magukat vágják el az élet teljességének megtapasztalásától.

Ahhoz, hogy le tudjuk zárni a gyermekkorunkat és igazán fel tudjunk nőni, ki kell jelölnünk a szülőkkel szembeni határainkat, és egy teljesen új módon, felnőtt tudatossággal kell kezelnünk a velük való kapcsolatunkat.

Ez azonban akár egy egész életen át eltarthat.

Szülő-gyermek barátság?

családállítás Budapest

Szülő-gyerek barátság

Egyre többször láthatunk olyat, hogy a gyermeket a szüleik “maguk mellé emelik”, azaz úgy kezelik őt, mintha baráti kapcsolatban állnának. Olyan dolgokat is megosztanak vele, amelyek csak a szülőkre tartoznának, és  minden kommunikációs helyzetben (legyen az verbális, vagy nonverbális) érezhetően önmagukkal egy szinten kezelik őt. Azonban ha a gyermek a szülei barátjává válik, túl sok hatalmat kap. Ilyenkor azon sem kell csodálkozni, ha egy idő után szinte terrorizálja a szülőket, nyíltan haragszik rájuk. De miért alakul ki egy ilyen gyermekben a harag érzése a szülők felé?

Ezzel a viselkedéssel ugyanis azt akarja jelezni, hogy belül nagyon szomjazik arra, hogy erős, védelmező szülei legyenek, akiknél biztonságban érezheti magát, akik tudják, mire van szüksége. A szülő akkor cselekszik helyesen, ha minden esetben világosan a gyermek tudtára adja, kié az utolsó szó, ki a NAGY a családban. Szeretettel, de határozottan és egyértelműen éreztetni kell a gyermekkel, hogy a szülő kezében van a döntés és abba az irányba folynak a dolgok, amerre ő irányítja. Így maradhat a gyermek gyermek, és így érezheti biztonságban magát. Rendkívül fontos, hogy a családban a szülő és a gyermek is a saját helyén legyen, a szerepek nem cserélődhetnek fel, mert ezt a gyermek lelki fejlődése fogja bánni.

Családállítással rendezhető a már kialakult nem megfelelő helyzet, akkor is, ha a gyermek már felnőtt!