A családállítás tanulási problémák és sikertelen vizsgák esetén is használ

 

Vajon miért küzdenek olyan sokan tanulási problémákkal, vizsgadrukkal, vizsga előtti lámpalázzal egy-egy megmérettetés előtt? Számos csoportos családállítás és egyéni foglalkozás során tapasztalom a hozzám fordulóknál, hogy a családi kötelékek, az ősökkel való sorsátvállalás eredményeként nem tudnak olyan eredményeket elérni a tanulásban, a vizsgák, megmérettetések során, mint azt szeretnék a különböző tanulási  nehézségek miatt. A tanulás és a saját képességeink mások elé tárása, az így megteremtett előrehaladás és siker meghatározóak az életünkben – minden életkorban.

Minden vágyunk lehet, hogy elvégezzünk egy szakot az egyetemen, hogy továbbtanuljunk, vagy magasabb fokozatot, képesítést szerezzünk valamilyen területen, és amikor azzal szembesülünk, hogy ez újra és újra kudarcba fullad, vagy minden erőfeszítésünk ellenére sem sikerül, jogosan érezhetjük azt, mintha “meg lenne átkozva” az előrehaladásunk, vagy hogy mi vagyunk a világ legszerencsétlenebb emberei. Holott erről általában szó sincs! Nézzünk csak körül a családunkban, felmenőink sorában: tudjuk-e valamelyik szülőnkről, nagyszülőnkről, rokonunkról, hogy valamiért akadályoztatva volt  továbbtanulása, hogy – bár szíve minden vágya ez volt – nem tanulhatta ki a vágyott szakmát, vagy nem végezhette el azt az iskolát, amiről álmodott? Ha hallottunk már erről történetet a családunkban, érdemes tovább nyomoznunk ezen a vonalon a saját életünket érintően is. Amennyiben nem tudunk ilyen hozzátartozónkról, aki tanulási problémák miatt nem valósíthatta meg álmait, akkor is javasolt mélyebbre tekinteni a családrendszerünkben, mert lehetséges, hogy volt ott valaki az ősök sorában, aki sokat szenvedett attól, hogy nem valósíthatta meg a tanuláshoz kapcsolódó vágyait, de valamiért az utódok nem emlékeznek erre, nem születtek erről visszaemlékezések a családban.

Lássunk egy példát: Ágnes közgazdaságtant tanul, és semmi gondja nincs a tananyaggal, jól vág az esze, ám rettenetesen fél a vizsgáktól, lámpaláz jelentkezik vizsga előtt, fizikailag is rosszul van, ha csak rágondol. Ez így nem mehet tovább, hiszen mindenképpen szeretné elvégezni a szakot, és diplomát szerezni. A csoportos  családállításon hamar kiderül: nem csak hogy fél a vizsgázástól, de szinte le van bénulva, ha számot kell adnia a tudásáról, és tudat alatt legszívesebben nem csinálná tovább, felhagyna a tanulással és az egyetemmel. Ági az állítás következő fázisával kapcsolatban elmondja, hogy édesapja fiatalkorában nagyon vágyott arra, hogy fizikával foglalkozhasson magasabb szinten, de a családban bekövetkezett drámai események miatt nem is gondolhatott a továbbtanulásra, így segédmunkásként dolgozott hosszú éveken át, és sajnos később sem tudta megvalósítani az álmát. A leképezésből egyértelműen látszik, hogy Ági az édesapja iránt érzett szeretet és szolidaritás miatt küzd a továbbtanulás témájával, hiszen lélekben úgy érzi, nem engedheti meg magának, hogy egyetemre járjon és lediplomázzon, ha ez az édesapjának sem sikerülhetett. A megoldás az, hogy Ági a leképezésen belül oldó mondatokban fogalmazza meg édesapja felé, mennyire tiszteli annak sorsát, és jelenlegi munkáját, majd azzal folytatja, hogy nagyon szeretne sikereket elérni az egyetemen és ettől a pillanattól kezdve nem az édesapa, hanem a saját sorsát fogja élni.

A tanulás témájában igen gyakori, hogy szolidaritást vállalunk a szüleinkkel, a nagyszülőkkel. A sikeres vizsga feltételei közé tartozik, ha mélyebb szinteken is feloldjuk magunkban a tanulási problémák okait, erre a családállítás nagyon jó módszernek bizonyult. Ha tanulási nehézségek jelennek meg életünkben, mindenképpen vizsgáljuk meg, miért nem tudunk egyről a kettőre jutni, volt-e a családrendszerünkben tanulással küzdő személy! A csoportos vagy egyéni családállítás igen sokat segíthet ebben a vonatkozásban is.

Szeretettel ajánlom Neked a következő cikkeket is a témához kapcsolódóan:

Ki csinálhatja azt, amit szeret? 

Mi lehet az oka, ha a gyermek nem akar iskolába menni? 

Bénító félelem

Mitől lesz jó újra a szex?

mitől lesz jó a szexA szexualitás társadalmunk egyik zsákutcája: csak igen nehezen találunk olyan párokat, akiknek ne volna gondja a közös, együtt megélt testiséggel. Vannak, akik már idejét sem tudják, mikor szeretkeztek egymással utoljára, mások értetlenkedve merednek maguk elé, mert érzik, hogy “akadozik valami közöttük.” Mindkét eset nagyon gyakori, a két (házas)társ közötti rendezett, problémáktól mentes szexuális élet pedig napjainkban olyan ritka, mint a fehér holló.

A házasságok és párkapcsolatok nagyon nagy százalékában előbb-utóbb felbukkan a “harmadik”, a testileg hűségre programozott típusoknál pedig a pornográfia-függés. De miért alakul ki ez a sok kudarc, miért nem tudják megtartani szexuális aktivitásukat, egymásra hangoltságukat a kezdetben még ideálisnak nevezett párok sem? És egyáltalán: azok a házastársak, akik között később, évtizedek elmúltával is jól működik a szex, vajon tényleg, valóban élvezik egymás testét annyi idő után is?

Sajnos szexuális életünk és viselkedésünk leginkább a két véglet között ugrál – vagy “eszméletlen jónak” érezzük, vagy a másik elutasításától szenvedünk. (Ami természetesen mindkét oldalról létrejöhet: vagy mi nem érzünk semmilyen vágyat iránta, vagy az ő részéről éljük át ugyanezt.)

A szexuális problémák hátterében azonban hiába keresünk csupán fizikai, vagy az életkörülményeinkből fakadó okokat. Amikor elutasítjuk magunkban a szexet, és egyenesen frigidnek, impotensnek érezzük magunkat, annak mindig valamilyen lelki, érzelmi sérülés áll a hátterében. Akkor húzódunk vissza csigaházunkba a testi szenvedély elől, ha felbukkan életünkben egy olyan hatás, mely megsebez minket. Ez leggyakrabban bizalomvesztéssel, árulással, féltékenységgel, agresszióval, vagy a másik felé érzett birtoklási vággyal kapcsolatos történés, mely olyan mélyen képes hatni ránk, hogy egyből bezárulhatunk saját szexualitásunk előtt. Csakhogy a szex nem tűri, hogy elfojtsák, vagy ketrecbe zárják… Letagadhatjuk önmagunk előtt, hogy vágyunk a szexre, elfojthatjuk fájdalmainkat, ám vigyázat! Testiségre áhítozó énünk a legváratlanabb helyzetekben fog elénk toppanni, általában negatív megjelenési formában: ekkor vetítjük ki minden bajunkat partnerünkre, s alakulnak ki a legnagyobb problémák kettőnk között, vagy találkozunk valakivel, akivel minden lelkifurdalásunk ellenére is ágyba bújunk.

Nem megoldás, ha minden erőnkkel megpróbáljuk megszüntetni, elnyomni vágyainkat. Talán a felszínen sikerülhet, ám valójában a nem megélt, elfojtott szexualitás folyamatosan ural minket. Egy óvatlan pillanatban aztán felbukkan, utat tör magának, csakhogy ebben az esetben már sokkal bűnösebb formában találkozhatunk vele… Internetes pornó képében, titkos kedvesünkkel töltött lopott órákon, escort lányok személyében és így tovább, kinek hogyan.

A szex mindig hatalmasabb erő lesz nálunk, mely élet és halál ura, így mi sem kerekedhetünk fölé csupán akarattal vagy dacból. Minden egyes lemondással, elfojtással, kísértésnek való ellenállással erősebbnek és jobb embernek érezhetjük magunkat, hiszen alapvetően szinte senki nem akarja megcsalni, vagy megbántani párját. Azonban mivé leszünk így? Életünkből ezen a módon lassanként minden tűz és szenvedély kihuny, mi magunk pedig élőhalottakká válunk, aki már élete többi területén sem tud jól teljesíteni. A szexualitás ugyanis olyan erő, mely a kreatív, önérvényesítő, önmegvalósító energiáinkat is táplálja. Ha nem szexelünk, szerzetesi életmódot kell folytatnunk ahhoz, hogy boldogok lehessünk.

Amíg azonban “bűnös” világunkban szeretnénk teljes életet élni, csak úgy hidalhatjuk át szexuális problémáinkat, ha először szembenézünk fájdalmunkkal, újra összhangba kerülünk érzéseinkkel, ugyanakkor odafigyelünk testünkre is. Ahhoz, hogy újra szenvedélyesen szeretkezni tudjunk párunkkal, meg kell gyógyítanunk magunkban érzelmi, lelki sérüléseinket. Hiába kutatunk fel magunknak új partnert, a friss kapcsolatban is felüti fejét egy idő után a régi probléma – hiszen rossz helyen keressük a megoldást. Az igazán jó és tartalmas szex ugyanis a szívből indul ki, és abból az egység-érzésből, melyet a szeretett személlyel élhetünk át. A régi sebeket kell először begyógyítani, az összetartozás érzését kell újra megtalálni ahhoz, hogy ismét működjön a szex közöttünk. Újra egy szintre kell hoznunk az érzelmeink és a szex síkját, hogy együtt, egymással összehangolva tudjuk őket működtetni! Amíg szakadék van e két részünk között, csak kergetjük a párkapcsolati boldogságot. Persze így is lehet harmonikus kapcsolatunk a másikkal, ám éltető szenvedélyek nélkül – és így is szexelhetünk jókat, ám a valódi szeretet és összetartozás érzése nélkül.

Üljünk le és beszélgessünk egymással őszintén bizonytalanságainkról, kétségeinkről, fájdalmainkról. Nyíljunk meg a párunk előtt, és valljuk be őszintén, hogy nem tudjuk hogyan kezelni magunkban ezt a területet. A cél, hogy újra olyan őszinték lehessünk egymással, mint a kapcsolat korai szakaszában (vagy még akkor sem), és ismét érzelmi sebektől mentesen forduljunk egymás felé – hiszen minden ember legmélyebb benső igénye, hogy a szexben ne csak az alsótestét, de a szívét is átadja a párjának.

Mit szimbolizálnak a Naprendszer bolygói?

NaprendszerAz asztrológia létjogosultságát kétségbe vonók számára nagyon fontos hangsúlyozni: a bolygók nem determináló hatású, az embereket valamilyen cselekvésre vagy történésre kényszerítő erők, hanem olyan szimbólumok, melyek az emberben is megtalálható energiákat hozzák megélhető, megtapasztalható közelségbe – tehát analógiái bizonyos erőknek, melyek az egész Univerzumot alkotják és áthatják.

A Nap, a Hold, továbbá a Naprendszer bolygói a Teremtés energiáit szimbolizálják, tehát olyan ősi jelképek, melyek leképezik számunkra a cselekvéseket, mozgásokat, a minket formáló belső és külső erőket, és életünk minden egyes területén észrevehetőek. Lényeges, hogy a bolygók közül egyik sem “káros”, vagy rossz hatású, és nem léteznek “szerencsebolygók” sem, ahogyan nem beszélhetünk “kártevőkről” sem a bolygókkal és a csillagokkal kapcsolatban! Fontos tudni, hogy minden ember maga döntheti el, hogy képességeit, készségeit, erőit hogyan alkalmazza, milyen irányba fordítja. És itt lép a képbe, hogy analógiaszintek szerint éljük az életünket: minden ember célja kellene, hogy legyen, hogy velünk született képességeinket, adottságainkat, lehetőségeinket a lehető legmagasabb szinten használjuk, működtessük, mert csak így fejlődhetünk.

Mindenki szabad akarata szerint élheti meg erőit itt a Földön. Amint arra kezdünk törekedni, hogy magasabb szinteken éljünk meg mindent az életünkben, azzal a jó, előrevivő, magasabb szintű történéseket és fordulatokat vonzzuk be, míg minden olyan eset, amikor önző módon, saját vágyaink kielégítésére, akár mások kárára alkalmazzuk a bennünk meglévő erőket, azzal “rosszat” okozunk önmagunknak is. A legtöbb ember általában a “jó és rossz” között ingadozva él, ám viszonylag gyorsan el tudjuk sajátítani azt a látásmódot, hogy mikor és milyen módon tudunk egy esemény kapcsán magas szinten cselekedni. Így egyre gyakrabban ismerjük fel magunktól is, idejében, ha alacsonyabb szinten éltünk meg valamit, így egyre közelebb kerülhetünk önnön emelkedésünkhöz, a feltétlen Szeretet állapotához is.

Cselekvéseinket tehát a bolygók, a Nap és a Hold szimbolizálják. Ők – mint a Földről jól látható jelképek – mozognak az égbolton, illetve a csillagokkal kapcsolatba kerülve azok üzeneteit is továbbítják nekünk az asztrozófia (az ősi asztrológia) tudományán keresztül. A bolygók végzik el a zodiákus (állatövi) rendszer cselekvéseit, s ezek üzenetét is a bolygók továbbítják más jelekbe. A bolygókkal együttálló csillagok azt mutatják meg nekünk, hogy milyen szellemi, azaz magasabb szintű, tisztább töltésű üzenete van az adott konstellációnak.

Csak fokozatosan, lépésről-lépésre tudunk haladni a csillagképek és az asztrológia születési képlet által is jelzett, saját misztikus ösvényünk útján, mert idő és érettség kell ahhoz, hogy mindig meg tudjuk találni az egyes történések okát önmagunkban is. Szokjunk le arról, hogy mindent a véletlennel magyarázzunk! Keressük meg mindig önmagunkban az okát annak, miért vonzunk be bizonyos embereket és eseményeket az életünkbe! Ehhez mindig kapaszkodót és magyarázatot kínál nekünk az asztrológia és az asztrozófia tudománya.

Mi kell ahhoz, hogy boldogok legyünk?

boldogságHogyan lehetünk boldogok? Mitől lesz a legboldogabb az ember? Mitől voltunk a legboldogabbak életünk során?

A válasz egyértelmű: minden ember akkor volt a legboldogabb, amikor csecsemőként az édesanyja magához szorította és megszoptatta. A lehető legmeghittebb és legbensőségesebb állapot ez, amely stabil, teljes benső boldogságot ad, és amelyhez mindig vissza lehet térni lélekben, akárhány évesek is vagyunk.

Mindegy, hogy öt, húsz, vagy harminc évesek vagyunk, mindig az édesanyánkkal, másodsorban pedig az édesapánkkal lehetünk a legboldogabbak. Ehhez természetesen fel kell oldanunk magunkban azt az eltávolodást, vagy sok esetben belső blokkokat, melyek akadályozzák, hogy a gyermekkor elmúltával igazán át tudjuk adni magunkat szüleinknek.

Amikor lélekben eltávolodunk az édesanyánktól, üresség lesz úrrá rajtunk, és megmagyarázhatatlan hiányérzetünk keletkezik, amelyet sem evés, sem ivás, de még a párunkkal töltött kellemes percek, vagy az orgazmus sem feledtet. Amint elkezdünk dolgozni az édesanyánkkal való tudat alatti, mélyebb kapcsolatunkon, azonnal megtapasztalható, hogy több boldogságot érzünk, és a mindennapokban ránk jellemző alaphangoltságunk is derűsebbé, optimistábbá, mosolygósabbá, egyszóval boldogabbá válik. Az édesanyánkkal megélt kapcsolódás, és pozitív, közeli kapcsolat boldogságot teremt a szívünkben, és az életünkben.

A legtöbb ember a boldogságot a párkapcsolattól várja és abban képzeli el. Csakhogy nő és férfi mindaddig nem lehet boldog a párkapcsolaton belül sem, míg nem teszi rendbe a saját édesanyjához fűződő kapcsolatát. Sokan magányosnak érzik magukat, hiába élnek együtt valakivel, akit szeretnek, hiába van férjük, feleségük, egészséges gyermekeik. Esetükben elsődleges, hogy mélyebben megvizsgálják az édesanyjukkal való kapcsolatukat: mennyire érzik magukat közel hozzá? Mennyire utasítják el édesanyjukat? Mennyire zavarja őket édesanyjuk személye, jelenléte, szavai, közelsége, reakciói? Képesek-e elfogadni édesanyjukat úgy, ahogy van? Az édesanyák nélkül ugyanis nincsen párkapcsolat.

Gyakran hallhatjuk nőktől és férfiaktól egyaránt: “Végre meg akarom találni a páromat!” Azonban ez csakis akkor sikerülhet, ha minden további lépés, görcsös randevúzgatás előtt képes újra közel kerülni az édesanyjához lélekben, és meg tudja szüntetni magában az összes olyan ellenállást, ellenérzést, mely az édesanyjával kapcsolatosan létezik benne. Férfiak esetében fontos, hogy az anya ne lépjen a társ helyébe, ne legyen a férfi az édesanyja férje. Ha ez már kialakult, akkor lesz csak boldog, egyenrangú párkapcsolata a férfinek, ha rendezte a problémát, és édesanyjára képes újra “csak” édesanyjaként tekinteni.

Boldogok tehát akkor leszünk, ha szüleinkkel képesek vagyunk harmonikus kapcsolatban maradni. Életünk akkor fog kiteljesedni, ha a velük való kapcsolatunkat is teljessé tudjuk tenni.

Mit tegyünk, ha szerelmi háromszögben élünk?

megcsalásMikor alakulnak ki szerelmi háromszögek? Például akkor, amikor egy nő vagy férfi szülőként viselkedik a párjával szemben, aki ezután érthető módon akaratlanul is szükségét érzi annak, hogy egyenrangú társat keressen magának egy harmadik fél személyében. Akkor is rés alakul ki a kapcsolaton, ha – bár kívülről minden rendezettnek és harmonikusnak tűnik – a nő vagy a férfi tudat alatt szenved a saját édesanyja hiányától, akit végül egy külső kapcsolatban talál meg. Az a nő, aki szerelmi háromszögbe bonyolódik, legtöbbször még az “apja lánya”, aki úgy tud kilépni ebből a dinamikából, ha lelkileg közeledni kezd az édesanyjához, és el tud szakadni az apa “bűvköréből”.

Bár itt-ott láthatunk próbálkozásokat a nyitott házasságra és a modern szemléletű párkapcsolatokra – melyben a felek elfogadni igyekeznek párjuk félrelépését -, mégis az általános nézet még mindig az, hogy a házasságon kívüli kapcsolat bűnös és rossz dolog. Hűtlenség esetén a közvetlen környezet legtöbbször ártatlannak ítéli a megcsalt felet, aki sok esetben úgy viselkedik, mintha minden joga megvolna ahhoz, hogy örökre birtokolja a másikat. Lássuk be, ez az igény jogtalan, és a félrelépő felet sokszor menekülésre készteti.

Bár rettentően tud fájni, amikor az ember ráeszmél, hogy párja megcsalja, mégis a vádló magatartás helyett érdemesebb szeretettel fordulni a “bűnös” felé, majd arra törekedni, hogy a pár közösen felkutassa a hűtlenség okát, és leleplezzen minden kiváltó okot. Már ha van még annyi erő és szeretet a kapcsolatban, hogy a megcsalt fél is folytatni akarja azt.

Párunkat nem láncolhatjuk magunkhoz azzal a jelmondattal: “Senki más nem lehet fontos neked rajtam kívül.” Fájó, és nehéz gondolat, de párunk is és mi is bármikor találkozhatunk olyan emberrel, aki fontos lesz számunkra. Ezt pedig kölcsönösen tisztelnünk kell, hiszen (házas)társunk nem a tulajdonunk. Jó megoldásra csak akkor juthatunk, ha a szeretetből indulunk ki, és elfogadjuk, hogy a harmadik fél felbukkanása is lehet pozitív hatással a kapcsolatunkra.

Ahhoz, hogy azonnal felismerd, miért csal meg a párod, vagy Te magad miért tudtál külső kapcsolatot kezdeni valaki mással, a csoportos vagy egyéni családállítás már az első foglalkozás alatt egyértelmű választ adhat. 

Miért csal a férfi?

megcsalt a férjemA nők vagy a férfiak a hűségesebbek? Nehéz lenne eldönteni a kérdést, és valószínűleg nem is jutnánk előremutató eredményre. Tudjuk jól, hogy mindkét nem tagjai csalnak, ki így, ki úgy, ám a háttérben mindig ugyanaz a kiváltó ok működik. Csalhatunk bosszúból, félelemből, elkeseredettségből, hiányérzetből, vagy vágyból, azonban minden felszínen megjelenő érzés gyökere, hogy nem vagyunk biztosak önmagunkban, a kapcsolatban.

Nem is olyan régen, nagyanyáink idejében egy nő még nem borulhatott ki mások előtt azon, ha a férje megcsalta őt. Akkoriban a feleségnek azt kellett mutatnia közvetlen környezetük felé, hogy köztük minden a lehető legnagyobb rendben van – akkor is, ha a férfi rendszeresen csalta őt. Válóokként fel sem merülhetett a férj félrelépése, az 1800-as években pedig maga a válás is szinte elképzelhetetlen volt. Senki sem ítélte el a csalfa férfiakat, a férj hűtlensége teljesen elfogadott volt.

Talán ennek köszönhető, hogy még manapság is sokkal könnyebben bocsát meg a világ a nőfaló házas férfiaknak, mint a félrelépő feleségeknek. A magyarázat legtöbbször a hormonok játéka, amelyek állítólag arra késztetik a férfit, hogy szinte folyamatosan a szexen járjon az esze.

Nevelés kérdése?

Csakhogy hiába erősebb a férfiak szexuális vágya, bizonyított tény, hogy nem működik bennük olyan program, mely akadályozná, hogy egyetlen hölggyel éljék ki vágyaikat egy életen keresztül. A probléma ott kezdődik, ha az az egy nő nem nyitott mindenre, amire a férfi áhítozik. A kutatók szerint azoknál a férfiaknál, akik gyermekkoruktól kezdve azt  a mintát látták maguk előtt, hogy egy igazi férfinek minél több nőt el kell csábítania, és természetes, ha egy férfi hűtlen, sokkal nagyobb arányban jelentkezik ez a fajta viselkedés, mint a “jófiúként” nevelt férfiak esetében.

Mindenki fél

Annak, ha a férfi más nő ágyában köt ki, gyermekkori okai is lehetnek. Párod múltja és régi sérelmei ugyancsak erősen hatnak, és más högyek karjaiba taszíthatják őt. Lehet, hogy kevesebb szeretetet kapott, mint amire szüksége lett volna, talán az édesanyja nem figyelt rá eléggé – mindez már pont elegendő hajtóerőt ad arra, hogy kedvesed folyamatos hódításokkal akarja igazolni saját értékét. Talán csak akkor kapott otthon kellő elismerést, ha előtte keményen megdolgozott ezért, ám ez sajnos később csillapíthatatlan hódítási vágyként jelentkezhet. Olyan is előfordul, hogy a szülők egyszem gyermeküknek mindent megadnak, ennek azonban könnyen az lehet az eredménye, hogy az illető felnőtt férfiként sem  érzi, hol vannak a határai, meddig mehet el, párját akár lelki furdalás nélkül képes átverni.

A szülők hűtlensége tudat alatt működő mintaként rögzülhet a gyermekben, akkor is, ha ő maga alapvetően elítéli ezt a viselkedést. A korábbi kapcsolatokban bekövetkezett sérülések gyakran olyan mély nyomot hagynak, hogy az érintett személy a további fájdalmaktól való félelmében lép félre, mintegy megelőzve azt, hogy igazán kötődni tudjon valakihez. Mindezeken felül a férfi a jelen kapcsolatában is érezhet állandó bizonytalanságot, főleg, ha nem érzi biztosan, hogy párja szereti őt. Éppen ezért olyan fontos, hogy a férfi mindig tudja, hogy ő a legjobb, a legvonzóbb, a legerősebb a nő számára, aki mellett egyértelműen el tudja kötelezni magát.

Beszélgessetek őszintén!

Ahhoz, hogy egy kapcsolat jól működjön, két emberre van szükség. Ugyanígy, ha megcsalás történik, szintén nem hibáztathatjuk csak az egyik felet. Bár sok nő nem veszi észre párja hűtlenségének első jeleit, és nem látják a férfin, ha elégedetlen, mégis biztosak lehetünk benne, hogy igenis észre lehet venni, ha a férfi boldogtalan vagy bizonytalan!

Nem okolhatjuk a férfit, ha hűtlenségével felrobbantja az addig harmonikusnak tűnő kapcsolatot. A megcsalt fél bizony éppúgy felelős a történtekért, mint az “elkövető”. Sok nő azonnal szakít, ha kiderül férje félrelépése, ám a higgadtabb napokon érdemes belegondolni, hogy az ilyenkor elindított igazán őszinte beszélgetések olyan új dimenziókat nyithatnak meg a kapcsolat előtt, amelyek addig talán teljesen ismeretlenek voltak a pár számára. A teljes őszinteség útján szintet emelkedhettek, és ha képesek vagytok nyugodtan, indulatoktól mentesen, egymásra nyitottan kommunikálni, sokat fejlődhettek egymás által. Nem szabad csak a megcsaló felet hibáztatni, hiszen a bűntudatkeltés hatására bezárkózhat, majd el is menekülhet. Találjátok meg az arany középutat, hiszen az sem jó, ha csak az egyik fél vállal magára mindent, és egyedüli bűnösként határozza meg magát.

Változás és fejlődés azonban csak akkor lehetséges, ha mindketten nyitottak vagytok a folytatásra, és a megcsaló fél is arra törekszik, hogy ne lépjen félre többé. Fontos, hogy ott legyen bennetek az elhatározás és a vágy, hogy mindenkinél jobban megismerjétek és elfogadjátok a párotokat. Egy megcsalás – még ha kíméletlenül is hangzik – teljesen új, szilárd alapokat adhat egy kapcsolatnak.

Miért lehet olyan nehéz a munkahelyváltás?

munkahelyváltásHa inkább pénzügyi szempontok vezérlik az embert hivatása megválasztásakor, nem csoda, ha később – akár több évtizedet felölelő munka után – belefárad a szakmájába. Lelkileg is ki lehet nőni egy foglalkozást, főként ha az már a kezdetekkor sem volt álmaink hivatása. Ilyen esetben nincs mit tenni, új irányt, új munkahelyet kell keresni.

Valamit azonban soha nem szabad figyelmen kívül hagyni: az új csak akkor tehet boldoggá, ha a régit szívből tisztelni tudjuk. Ha az aktuális munkahelyünket, hivatásunkat gyűlöljük, szinte már gondolni sem tudunk rá, és undorral beszélünk róla, sajnos nem számíthatunk arra, hogy majd az új foglalkozásunkban megtaláljuk azt a kielégülést, amit keresünk. A már megutált munka is szükséges lehet ahhoz, hogy lelkileg fejlődjünk, illetve olyasmit sajátítsunk el, amiben gyengék vagyunk.

Amennyiben szeretnénk hivatást, munkahelyet váltani, ám újra és újra akadályokba ütközünk ezen a téren, válaszoljuk meg a következő kérdéseket magunkban: mi az, amivel még mindig nem tudok megbirkózni a munkám során, és emiatt rosszul érzem magam? Miben kellene fejlődnöm ahhoz, hogy a jelenlegi munkámat kifogástalanul el tudjam végezni? Mi zavar legjobban a mostani munkámban? Miért szeretnék váltani?

Foglalkozásunk lelki vonatkozásait el kell fogadnunk, meg kell értenünk, és egyet kell értenünk velük ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni.

Sokaknál megfigyelhető, hogy viszonylag gyakran váltanak munkahelyet, mert sehol nem találják azt, amit keresnek, vagy mindenütt konfliktusokba, nehézségekbe bonyolódnak. A háttérben állhatnak olyan súlyos családi minták, sorsok, melyek sajnos minden személyes ellenállásunk és vágyunk ellenére nekünk nem tetsző irányt szabnak szakmaválasztásunknak és karrierünknek. Hiába van bennünk dac, tiltakozás, a változtatás vágya, ha nem szeretett foglalkozásunkon keresztül egész családunk felé jóvátételt gyakorlunk tudat alatt…

A karriert érintő nehézségek, munkahelyi problémák, előremeneteli gondok esetén mindig érdemes a családfelállítás módszeréhez folyamodni, mert olyan mély okokra derülhet fény, amelyeket felismerve és tudatosítva minden új megvilágítást kaphat életünkben.

Felnőttél, mégis gyerek vagy?

felnőtté válásA felnőtt emberek nagy százaléka küzd az érzéssel: “felnőttként is gyereknek tartanak a szüleim”. A jelenség mögött több ok is húzódhat. Az egyik, amikor a szülők – mintha csak nem vennék észre az idő múlását – kicsiként kezelik felnőtt korú gyermeküket, akár úgy, mintha az illető még velük együtt élne. Az utód azonban saját magát felnőttnek tartja és nyilvánvalóan arra vágyik, hogy ő maga dönthesse el, mit, mikor és miért tesz. Ebben az esetben a magát már “nagynak” érző gyerek azt szeretné, ha szülei úgy tudnának figyelni rá, hogy közben nem szólnak bele az életébe.

A másik gyakran előforduló helyzet, amikor a felnőtt korú gyerek nem érzi, hogy szülei figyelnének rá, és emiatt érzi kellemetlenül magát. Hiába nőtt fel, továbbra is többre vágyik szüleitől, többre, mint amennyit kap tőlük. Úgy érzi, nem fontos szülei számára és ettől szenved, továbbá felmerülhet benne, hogy soha nem is volt fontos a számukra. Ez a jelenség azokban a családokban fordul elő, ahol az anya főként önmagával van elfoglalva, az apa pedig inkább zárkózott típus, aki szintén nem vesz részt intenzíven a gyereknevelésben. A gyermek pedig felnőttként is éppoly elhagyatottnak érzi magát, mint kicsi korában.

Bár e két eset lényegesen különbözőnek tűnik, a végeredmény az utód szempontjából azonos: a felnőtté vált gyermek bármennyire is szeretné, nem tud egyenrangú, mégis természetesen szeretetteljes kapcsolatot kialakítani szüleivel. A megoldás a következő: el kell vágni a szülőkhöz kötő köldökzsinórt, le kell válni a szülőkről. Aki még nem tudta ezt megtenni, az folyamatosan vágyja a szülői elismerést, a dicséretet, és belső hozzáállását is a szülők véleményére való igény határozza meg.

Honnan ismerjük fel, hogy már elvágtuk a szülőkhöz kötő köldökzsinórt? Amikor biztosan tudjuk, hogy nem rajtunk múlik, hogy érzik magukat a szüleink, és nem vagyunk ráutalva az ő jóakaratukra. Ha rossz érzés, nyugtalanság nélkül meg tudjuk élni, hogy szüleink bizonyos dolgokat teljesen másként látnak, mint mi, vagy ha el tudjuk fogadni, hogy olykor szükségszerű a konfliktus közöttünk, amikor akár a beszélő viszony is megszakadhat. Nyugodt szívvel elhatárolódhatunk tőlük, és hatékonyan tudunk elismerést szerezni az életünkben.

Vannak olyan emberek, aki nem érzik a leválás fontosságát, és felnőttként is nagyon ragaszkodó, szoros kapcsolatot tartanak fent velük, mert megragadtak a gyermekkorukban. Ők azok, akik még 40-50 évesen is együtt élnek a még életben maradt szülővel, s nem alapítanak családot, vagy minden egyes nap munka után meglátogatják szüleiket, miközben azok nem szorulnak segítségre. Ezek az emberek általában félnek minden újtól, és akkor érzik magukat biztonságban, ha a megszokott dolgok és emberek veszik őket körül. Ők lényegében nem akarnak felnőni, csakhogy így saját magukat vágják el az élet teljességének megtapasztalásától.

Ahhoz, hogy le tudjuk zárni a gyermekkorunkat és igazán fel tudjunk nőni, ki kell jelölnünk a szülőkkel szembeni határainkat, és egy teljesen új módon, felnőtt tudatossággal kell kezelnünk a velük való kapcsolatunkat.

Ez azonban akár egy egész életen át eltarthat.

Asztrológia – Értsd meg, miért ellenzed!

Nagyon sokan előítéletekkel közelednek az asztrológiához, amely legalább olyan ősi tudomány, mint testvére, a csillagászat, melyet ma is nagyra értékelünk. A régi korok emberei éppen az asztrológia miatt foglalkoztak csillagászattal is. Johannes Kepler és a többi nagy csillagász , akiket ma a csillagászat alapító atyjaiként tartanak számon, elsősorban asztrológusok voltak! Ennek tudatában már érdemes nyitottsággal közeledni az asztrológiához, és ahhoz az új szemléletmódhoz, ami ennek a tudományágnak a sajátja.

Az ég a valóság vízszintes síkja, ezáltal kiválóan alkalmas a Világmindenség működését átszövő ősprincípiumok képviselőinek tanulmányozására. A csillagos égen látható jelenségek nagyszerűen használhatók arra, hogy a valóságot leképezzük általuk, ugyanis könnyen megfigyelhetőek, továbbá a bolygók mozgását előre és visszamenőleg is ki tudjuk számolni. Elődeink tudták, hogy a bolygók az ősprincípiumok megjelenési formái. Napjainkban már nincs kapcsolatunk az ősprincípiumokkal, ugyanis kauzális gondolkodásunkon keresztül (melynek jellemző kérdése a “miért?”) nem ismerhetjük meg őket. A tudatalatti világban azonban szinte minden az ősprincípiumokkal függ össze.

Azok, aki ellenzik az asztrológiát, általában arra hivatkoznak, hogy az égitestek nem gyakorolnak hatást az emberre. Valóban, az ezoterikus asztrológia által képviselt értelemben sem hatnak a csillagok és bolygók az emberre. A kulcs a szinkronicitás, azaz: senki sem azért betegszik meg, mert pl. “a Szaturnusz így és így viselkedik”, hanem a Szaturnusz teszi a dolgát, amivel egyidőben valaki megbetegedett a Földön. Tehát nem ok-okozati összefüggésről van szó, hanem időben egymással párhuzamosan történő jelenségekről. Tömören: az egyes jelenségek bizonyos törvényszerűségek alapján “egybeesnek”.

Az “ahogy fent, úgy lent” elv a lehető legjobban összefoglalja a függőleges, analógiákra épülő gondolkodás lényegét, ami az asztrológia alapja. Figyeljük meg, a mondat nem így szól: “amiért fent, azért lent”, hanem a lent és fent analógiájára épül. Az asztrológia tehát a “fent” területének jelzőrendszere, amelyből következtethetünk a “lent”, vagyis a Földünkön zajló folyamatok milyenségére, változásaira. Nyilvánvaló, hogy sohasem a jelzőrendszer okozza azt, aminek a működését jelzi.

Mi a különbség az asztrológia és az asztrozófia között?

csillagterkepAsztrozófia és asztrológia. Az avatatlan fül nem ismeri a különbséget a két szó között. Az “asztro” előtag jelentése csillag, míg a „zófia”, azaz “sophia” szó bölcsességet jelent. Így válik egyértelművé, hogy az “asztrozófia” szó “csillagbölcseletet” jelent, mely a megértéssel, az őselvek külső-belső felfedezésével egyenlő.

Annak idején az ősi asztrológia is a csillagok ismeretére épült, nem úgy, mint napjainkban. A „lógia” jelentése “logosz”, ami a teremtő igét jelöli.  Ebből láthatjuk, hogy az asztrológia olyan ősi tudomány, mely a csillagok ismeretét használja fel az alkotáshoz, a segítségnyújtáshoz és az önismerethez. A csillagok ismeretének területén az asztrozófiát tekintik a belső, az asztrológiát pedig a külső útnak, melyek egymást kiegészítik, és egyik sem nélkülözhető.

A földi élet egy iskola az emberiség karmikus fejlődését tekintve. Az igazi otthonba, a Fénybe, a Teremtőhöz akkor térhetünk vissza, ha “kijárjuk az iskolát”. Az égre írva kaptuk meg azt a szükséges tudást, melynek segítségével feladatainkat elvégezhetjük, majd kiléphetünk a reinkarnáció földi körforgásából. A Teremtő a csillagok fényével írta az égre a TUDÁSt, s ezt az időtlen bölcsességet a csillagképek, és a bolygók őrzik magukban.

Az asztrozófia, és az asztrológia is ezt a bölcsességet hordozza magában, és közvetíti felénk, ha nyitottá válunk rá. Az asztrológiából körülbelül akkor tűntek el az isteni Fény-üzenet jelei, tehát a csillagképek, amikor i.e. 500-ban a Nap látszólagos föld körüli útját, az ekliptikát tizenkét egyenlő részre osztották, a zodiákus jeleire. Ezek a részek a háttérben akkor látható csillagképekről kapták a nevüket (Kos, Bika, Ikrek és így tovább). Az ősi asztrológia ismerte és alkalmazta a csillagszimbólumokat, azok emlékét és a Tudást ma már csak az asztrozófia őrzi.