Címke: hogyan legyek boldog?

Mi kell ahhoz, hogy boldogok legyünk?

boldogságHogyan lehetünk boldogok? Mitől lesz a legboldogabb az ember? Mitől voltunk a legboldogabbak életünk során?

A válasz egyértelmű: minden ember akkor volt a legboldogabb, amikor csecsemőként az édesanyja magához szorította és megszoptatta. A lehető legmeghittebb és legbensőségesebb állapot ez, amely stabil, teljes benső boldogságot ad, és amelyhez mindig vissza lehet térni lélekben, akárhány évesek is vagyunk.

Mindegy, hogy öt, húsz, vagy harminc évesek vagyunk, mindig az édesanyánkkal, másodsorban pedig az édesapánkkal lehetünk a legboldogabbak. Ehhez természetesen fel kell oldanunk magunkban azt az eltávolodást, vagy sok esetben belső blokkokat, melyek akadályozzák, hogy a gyermekkor elmúltával igazán át tudjuk adni magunkat szüleinknek.

Amikor lélekben eltávolodunk az édesanyánktól, üresség lesz úrrá rajtunk, és megmagyarázhatatlan hiányérzetünk keletkezik, amelyet sem evés, sem ivás, de még a párunkkal töltött kellemes percek, vagy az orgazmus sem feledtet. Amint elkezdünk dolgozni az édesanyánkkal való tudat alatti, mélyebb kapcsolatunkon, azonnal megtapasztalható, hogy több boldogságot érzünk, és a mindennapokban ránk jellemző alaphangoltságunk is derűsebbé, optimistábbá, mosolygósabbá, egyszóval boldogabbá válik. Az édesanyánkkal megélt kapcsolódás, és pozitív, közeli kapcsolat boldogságot teremt a szívünkben, és az életünkben.

A legtöbb ember a boldogságot a párkapcsolattól várja és abban képzeli el. Csakhogy nő és férfi mindaddig nem lehet boldog a párkapcsolaton belül sem, míg nem teszi rendbe a saját édesanyjához fűződő kapcsolatát. Sokan magányosnak érzik magukat, hiába élnek együtt valakivel, akit szeretnek, hiába van férjük, feleségük, egészséges gyermekeik. Esetükben elsődleges, hogy mélyebben megvizsgálják az édesanyjukkal való kapcsolatukat: mennyire érzik magukat közel hozzá? Mennyire utasítják el édesanyjukat? Mennyire zavarja őket édesanyjuk személye, jelenléte, szavai, közelsége, reakciói? Képesek-e elfogadni édesanyjukat úgy, ahogy van? Az édesanyák nélkül ugyanis nincsen párkapcsolat.

Gyakran hallhatjuk nőktől és férfiaktól egyaránt: “Végre meg akarom találni a páromat!” Azonban ez csakis akkor sikerülhet, ha minden további lépés, görcsös randevúzgatás előtt képes újra közel kerülni az édesanyjához lélekben, és meg tudja szüntetni magában az összes olyan ellenállást, ellenérzést, mely az édesanyjával kapcsolatosan létezik benne. Férfiak esetében fontos, hogy az anya ne lépjen a társ helyébe, ne legyen a férfi az édesanyja férje. Ha ez már kialakult, akkor lesz csak boldog, egyenrangú párkapcsolata a férfinek, ha rendezte a problémát, és édesanyjára képes újra “csak” édesanyjaként tekinteni.

Boldogok tehát akkor leszünk, ha szüleinkkel képesek vagyunk harmonikus kapcsolatban maradni. Életünk akkor fog kiteljesedni, ha a velük való kapcsolatunkat is teljessé tudjuk tenni.

Felnőttél, mégis gyerek vagy?

felnőtté válásA felnőtt emberek nagy százaléka küzd az érzéssel: “felnőttként is gyereknek tartanak a szüleim”. A jelenség mögött több ok is húzódhat. Az egyik, amikor a szülők – mintha csak nem vennék észre az idő múlását – kicsiként kezelik felnőtt korú gyermeküket, akár úgy, mintha az illető még velük együtt élne. Az utód azonban saját magát felnőttnek tartja és nyilvánvalóan arra vágyik, hogy ő maga dönthesse el, mit, mikor és miért tesz. Ebben az esetben a magát már “nagynak” érző gyerek azt szeretné, ha szülei úgy tudnának figyelni rá, hogy közben nem szólnak bele az életébe.

A másik gyakran előforduló helyzet, amikor a felnőtt korú gyerek nem érzi, hogy szülei figyelnének rá, és emiatt érzi kellemetlenül magát. Hiába nőtt fel, továbbra is többre vágyik szüleitől, többre, mint amennyit kap tőlük. Úgy érzi, nem fontos szülei számára és ettől szenved, továbbá felmerülhet benne, hogy soha nem is volt fontos a számukra. Ez a jelenség azokban a családokban fordul elő, ahol az anya főként önmagával van elfoglalva, az apa pedig inkább zárkózott típus, aki szintén nem vesz részt intenzíven a gyereknevelésben. A gyermek pedig felnőttként is éppoly elhagyatottnak érzi magát, mint kicsi korában.

Bár e két eset lényegesen különbözőnek tűnik, a végeredmény az utód szempontjából azonos: a felnőtté vált gyermek bármennyire is szeretné, nem tud egyenrangú, mégis természetesen szeretetteljes kapcsolatot kialakítani szüleivel. A megoldás a következő: el kell vágni a szülőkhöz kötő köldökzsinórt, le kell válni a szülőkről. Aki még nem tudta ezt megtenni, az folyamatosan vágyja a szülői elismerést, a dicséretet, és belső hozzáállását is a szülők véleményére való igény határozza meg.

Honnan ismerjük fel, hogy már elvágtuk a szülőkhöz kötő köldökzsinórt? Amikor biztosan tudjuk, hogy nem rajtunk múlik, hogy érzik magukat a szüleink, és nem vagyunk ráutalva az ő jóakaratukra. Ha rossz érzés, nyugtalanság nélkül meg tudjuk élni, hogy szüleink bizonyos dolgokat teljesen másként látnak, mint mi, vagy ha el tudjuk fogadni, hogy olykor szükségszerű a konfliktus közöttünk, amikor akár a beszélő viszony is megszakadhat. Nyugodt szívvel elhatárolódhatunk tőlük, és hatékonyan tudunk elismerést szerezni az életünkben.

Vannak olyan emberek, aki nem érzik a leválás fontosságát, és felnőttként is nagyon ragaszkodó, szoros kapcsolatot tartanak fent velük, mert megragadtak a gyermekkorukban. Ők azok, akik még 40-50 évesen is együtt élnek a még életben maradt szülővel, s nem alapítanak családot, vagy minden egyes nap munka után meglátogatják szüleiket, miközben azok nem szorulnak segítségre. Ezek az emberek általában félnek minden újtól, és akkor érzik magukat biztonságban, ha a megszokott dolgok és emberek veszik őket körül. Ők lényegében nem akarnak felnőni, csakhogy így saját magukat vágják el az élet teljességének megtapasztalásától.

Ahhoz, hogy le tudjuk zárni a gyermekkorunkat és igazán fel tudjunk nőni, ki kell jelölnünk a szülőkkel szembeni határainkat, és egy teljesen új módon, felnőtt tudatossággal kell kezelnünk a velük való kapcsolatunkat.

Ez azonban akár egy egész életen át eltarthat.

Meglátni a szülők mögött az Életet

happy-life-wallpaperKérlek, fogadd nyitott szívvel és elmével a következő gondolatokat, hiszen elsőre kicsit furcsának tűnhetnek.

Nem is sejtjük, mennyi gond származhat abból, ha úgy tekintünk a szüleinkre, mintha tőlük kaptuk volna az életet. Ebben az esetben úgy érezhetjük, hogy a szüleink kezében volt a döntés, hogy adnak-e életet nekünk, vagy sem. Csakhogy ez a belső (és teljesen téves) hit nagy eséllyel meggátolja, hogy tényleg el tudjunk szakadni a szüleinktől. Hiszen a szülők sem rendelkeznek korlátlan hatalommal. Csak próbáljunk meg mögéjük tekinteni, oda, ahol az Élet forrását láthatjuk! Ahhoz, hogy szabaddá váljunk, és igazán, mélyen el tudjuk fogadni az életünket a szüleinktől – és pontosan úgy, ahogyan kaptuk tőlük – fel kell ismernünk, hogy létezésünk még messzebbről ered, mint a szüleink szintje. Ha képesek vagyunk észrevenni, hogy szüleink az őket megelőző generációk sorának egy láncszemét alkotják, még több méltóságot kapnak majd a szívünkben. Ezzel a felismeréssel kerülhet helyére minden: a szüleink és mi is.

Ha magunkévá tudjuk tenni ezt a szemléletet, akkor mélyen belül képesek leszünk elfogadni az Életet. Tiszteletet adhatunk a saját létezésünknek, és végre el tudjuk azt fogadni. Ugyanakkor felhagyunk minden szemrehányással, amit a szüleink felé táplálunk. Akármi is történt a múltban. Azonban ez a nagyon mély, felszabadító lelki folyamat csak akkor következhet be, ha valóban mély és meghatározó tiszteletet tudunk érezni az Élet iránt. Akiből hiányzik ez az érzés, ez az odaadó alázat az Élet nagysága iránt, azon mások sem tudnak segíteni, legyen szó akár terápiáról, akár tanácsadásról. Ha szüleink felé szemrehányásokat teszünk, az olyan, mintha az Életre tekintenénk úgy, amivel kedvünk szerint, eszközként bánhatunk. Ahhoz, hogy sikeresnek, tartósan boldognak, és teljesnek érezhessük magunkat, képessé kell válnunk meghajolni az Élet titka előtt, és ezen keresztül elfogadni az életünket a szüleinktől.