Szenvedés: miért ragaszkodunk hozzá?

A szenvedés mindenütt jelen van körülöttünk – tulajdonképpen szinte mindenki szenved, hol kisebb, hol nagyobb gondoktól, fájdalmaktól, érzésektől, belső vívódásoktól. Sok esetben azonban maga a szenvedés érzete nem amiatt jelenik meg bennünk, mert nem létezik más út, és csak ez marad számunkra.
Szenvedni mindig könnyebb, mint tenni a jobbért. Hiszen a szebb jövő iránti elszántság, a megoldás keresése, a hit a jó létben mind erőt követel tőlünk, illetve cselekvést.

szenvedés

Sokan akkor sem tudnak a gyógyulás és boldogság útjára lépni, ha egy szakembertől erre konkrét és működő megoldást kapnak. Hiszen nagyon nehéz számukra egy olyan új belső hozzáállást felvenni, amelyek megszüntetnék a jól megszokott szenvedés nagy részét (vagy neadjisten egészét).
De miért ilyen nehéz letenni azt, ami megkeseríti az életünket, ami kínokat okoz? Miért nem tudják sokan elengedni a szenvedést, miért ragaszkodnak hozzá tudat alatt?

A szenvedés árán kapcsolódunk a szeretteinkhez

A családunkhoz való mély, lelki kötődés adja meg a választ erre. A lélek számára ugyanis maga a szeretet nem más, mint olyanná válni, mint a szüleink, úgy viselkedni, mint a szüleink. Lelkünk gyermeki része a szüleink sorsát akarja másolni, mert úgy hiszi, ezzel fejezi ki szeretetét feléjük. Valahol mélyen az a dinamika uralkodik minden szenvedő emberben, hogy akkor teszünk jót a családunknak, akkor tartozunk közéjük, ha szenvedünk, akár meg is halunk értük. Ezen az sem változtat, ha az érintett családtagok már meghaltak, a lelkünk továbbra is azt diktálja, hogy követnünk kell a sorsukat. Ugyanakkor ezzel a belső elképzeléssel olyan, mintha azt mondanánk: „Átadom magam a sorsnak, nem kell cselekednem, inkább szenvedek a szüleimmel együtt, mert ezzel váltom meg őket.” Nagyon sok esetben a mélyben pont ez okoz boldogságot a szenvedő embernek, hiába érzi a mindennapokban megterhelőnek a szülőkhöz való hűség okozta kínzó problémákat. A szenvedés tehát eltávolít a cselekvéstől és elvárásokat támaszt bennünk a sors felé, hogy az oldja meg helyettünk a problémáinkat.

Ha ki akarunk lépni ebből a mágikus kötődésből, ahhoz erőre van szükségünk. El kell tudnunk szakadni attól a tudat alatti működésmódtól, hogy a szenvedés által megválthatjuk szüleinket, őseinket. A következő hozzáállással kell helyettesíteni a régi mintáinkat: „A saját életemet élem ezentúl, és bízom benne, hogy akkor is szeretni fogtok, ha a saját mintáim szerint élek. Kérlek engedjétek meg, hogy egy kicsit boldogabb lehessek, mint Ti.” Ha ezzel a mondattal a szívünkben fordulunk szüleink felé, azzal ki tudunk lépni a régi sorsátvállalásokból, nyitottá válunk a külvilágra és annak ajándékaira. A boldogság ára, hogy letegyük a gyermeki lelkületet és vállaljuk a saját életünk kihívásait.

A csoportos vagy egyéni családállítás segítségével szinte azonnal tisztán láthatunk abban, kinek a sorsát vállaljuk magunkra a családrendszerünkből, és miért nem van jelen életünkben a szenvedés.