Címke: alázat

Beküldve:

Hogyan viszonyulj a sorsszerű, negatív eseményekhez?

sorszerű nehézségÁltalában nem akarjuk elfogadni a sors ránk mért nehézségeit, s minden erőnkkel küzdünk ellenük. Ám a sorsszerű terheknek van egy olyan csoportja, amely bizony a miénk, a sajátunk… Lehet ez pl. egy balesetben szerzett sérülés/bénulás, egy örökletes betegség, vagy egy kivételesen nehéz fiatalkor. Ha azonban folyamatosan lázadunk sorsunk megváltoztathatatlan, már elmúlt történései ellen azzal, hogy másokat hibáztatunk, vagy harag él bennünk, abban az esetben sajnos az akkor megszerezett keserű tapasztalatokból származó erőt sem birtokolhatjuk. Hiszen eltaszítjuk magunktól mindazt, amit akkor végigcsináltunk, amin keresztül fejlődhettünk.

Gondoljunk csak bele: sokszor az élet olyan szituációkba sodor minket, amelyben megmenekülünk, vagy más hatalmas ajándékot kapunk a sorstól anélkül, hogy azt megszolgáltuk volna. Ebből kiindulva kell elfogadnunk azt is, ha az élet és a többi ember megköveteli tőlünk, hogy vállaljuk egy olyan negatív esemény következményeit is, amelyet nem mi okoztunk, de mi is isszuk a levét. Alázattal kell viseltetnünk az iránt, hogy a sors mindig azt hozza elénk, ami fejlődésre és tanulásra ad lehetőséget, s sajnos nem törődik az igényeinkkel, vagy az egyezkedéseinkkel.

Amikor nehéz, sorsszerű probléma vagy bűnhődés részeivé válunk (pl. belebonyolódunk egy hatalmas perbe, bűncselekménybe, akaratunkon kívül súlyosan ártunk valakinek, gyógyíthatatlan betegség uralkodik el rajtunk, hatalmas és igazságtalan veszteség ér stb.) a következőképpen kell a hozzáállásunkon alakítanunk: alázattal és tisztelettel kell beleilleszkednünk a nálunk nyilvánvalóan sokkal nagyobb erők irányította folyamatba. Így tudjuk belső nyugalommal elfogadni az életünket és a boldogságunkat úgy, ahogyan azt kapjuk, annyi időre, amennyire azt kapjuk. Ez a belső alázat fogja megmutatni nekünk, hogy a sors meghatároz bennünket. „A bűnhődés megsemmisíti a tiszteletet, és a tisztelet feleslegessé teszi a bűnhődést.” Meg kell tanulnunk az életünket is irányító nagy egészhez illeszkedni, hogy ebből meríthessük erőt a továbbiakhoz.

Beküldve:

Szakítás alázattal és békével

családállításSokszor, amikor egy pár szakít, a szakítás valódi oka nem fogalmazható meg egyértelműen, mert a felek sincsenek tisztában vele. Természetesen minden szakításkor okokat keresnek az érintettek, és megpróbálják megmagyarázni maguknak és/vagy egymásnak, miért következik be a szakítás. Az okok keresése mindig összefügg azzal, hogy azt gondolják magukban a résztvevők: ha tisztában lennének a szakításhoz vezető kiváltó tényezőkkel, vissza tudnák fordítani a folyamatot, nem kellene sort keríteni a szakításra – azaz hatalmat szerezhetnének a történések felett.

Amennyiben valamilyen tett, vagy vétek vezetett a szakításhoz, abban az esetben az okokat egészen pontosan meg tudják jelölni a partnerek. Ám ebben az esetben sincs hatalmuk afölött, ami ehhez a vétekhez, az egyik fél megsértéséhez vezetett. Azt, hogy tulajdonképpen mi váltotta ki a tettet, amivel az egyikük a másikat súlyosan megbántotta, találgatni lehet, de mégis titok marad. Titok abban az értelemben, hogy nem tudjuk, miért pont így kellett követniük egymást az eseményeknek, miért nem választotta azt a bizonyos „másik utat” a vétkes fél, amellyel nem kellett volna szakításra sort keríteni.

A hatalom megszerzésére irányuló belső késztetésünket ebben az esetben is tanácsos legyőzni, és alázattal kell fordulnunk a sors felé. Mondjunk le arról, hogy a szakításhoz vezető okokat megtaláljuk, mert így tudunk majd a volt párunkra és az elmúlt kapcsolatra igazán tiszta alázattal és megnyugvással tekinteni. Próbáljunk meg arra törekedni, hogy belül el tudjuk ismerni: kialakult egy folyamat, amelynek nagyobb ereje volt, mint nekünk. Ám a Létezés nem véletlenek furcsa és kiszámíthatatlan egymásutániságából épül fel – a kapcsolat alakulása és a szakítás sem csupán azon múlott, hogy elménkkel és viselkedésünkkel hogyan voltunk képesek irányítani a viszonyunkat. A legmegnyugtatóbb belső hozzáállás, ha elismerjük, hogy megtörtént az elszakadás, és már nem áll hatalmunkban változtatni rajta.

Így tudjuk elengedni a másikat, és lezárni a kapcsolatot. Így tudjuk igazán elengedni azt a belső „kapálózást”, amely arra a reményre irányul, hogy „talán újra együtt leszünk”. Ha ezt el tudjuk engedni – mert alázattal elfogadjuk a történteket -, újra energiánk teljébe kerülhetünk.