Több spirituális tanításban találkozhatunk azzal a iránymutatással, mely arra tanít, hogy minden körülmények között megbocsátást kell gyakorolnunk és nem szabad haragot éreznünk mások iránt. Meg kell tanulnunk feltétlenül szeretnünk másokat, hogy ne érezzük úgy, hogy fájdalmat okoztak. Nézzünk egy kicsit mélyebbre ebben a folyamatban.
A feltétlen szeretet útját valóban érdemes követnünk és emberi kapcsolatainkban is ebből kiindulnunk, hiszen sokkal magasabb szintre emelhetjük vele életünk minőségét és a másokhoz való viszonyunkat. Azonban ha valaki nagyon nagy fájdalmat okoz nekünk, jobb, ha szívünkre hallgatunk, s nem rejtjük el, hogy mélységesen megbántott bennünket. Hiszen pontosan így emelhetjük fel kettőnk kapcsolatát egy olyan szintre, amely mindkettőnket meggyógyíthat és általa fejlődhetünk is. Megbántónknak is joga van konfrontálódnia azzal, hogy megsértett minket, mi pedig tartozunk neki azzal, hogy tudtára adjuk, mekkora fájdalmat okozott nekünk.
A bocsánatkérés nagyon gyakran kitérés a konfliktus elől, ahelyett, hogy megkeresnék az érintettek a megoldást. Az elkövetőnek kötelessége és joga, hogy viselje cselekedete következményeit, és hogy szembenézzen a megbántott haragjával. Ha az áldozat felmenti őt a tette alól, tehát megbocsát neki, abból további problémák származnak. Ahhoz, hogy a természetes rend újra helyreálljon, a sértettnek jóvátételt kell követelnie és kapnia, a bűnösnek pedig vezekelnie kell. Amikor az elkövető bocsánatot kér, azzal a másikra hárítja a felelősséget a tettéért, tehát olyan, mintha meggyónná bűnét, azaz a másikra hárítja viselkedésének következményeit. Az áldozatnak nem szabad nagyvonalúan megbocsátania, mert ezzel felborul az egyenrangúság kettőjük között és ez nagyon gyorsan tönkreteszi a kapcsolatot.
Egy példa: volt egy férfi, aki titokban szeretőt tartott a felesége mellett. Egy idő után a férfi elvált és összeköltözött a barátnőjével, azonban korábbi szerelmes és meghitt kapcsolatuk gyorsan megváltozott és tönkrement. Hiszen a más rovására szerzett boldogság legtöbbször nem tarthat sokáig… A férfi ezek után vissza akart költözni a feleségéhez, aki csodák csodája nem haragudott rá, megbocsátott neki. Ez a megbocsátás azonban felettébb „gyanús”, hiszen ez tipikus példája annak, amikor az egyenrangúság helyreállítása nem történt meg, és a férfinak valóban kisebbségi érzése lett a feleségével szemben.
A megoldás: fel kell ajánlania a feleségének, hogy az kívánjon tőle valamit, ami közel ugyanazt az érzést okozza neki, mint amit ő idézett elő a feleségének korábban. Ezen a ponton azonban nagyon fontos, hogy a sértett fél meg tudja becsülni a vezeklést és ne essen túlzásba. A megbékélés nagyon gyakran nem a bűnös fél miatt nem következik be, hanem azért, mert a bűntelen magasabb rendűnek érzi magát, haragszik a másikra és azt érezteti vele, hogy nincs rá szüksége. Így azonban nincs esély arra, hogy újra helyreálljon az egyensúly kettőjük között. A sértett félnek is meg kell becsülnie a jóvátételi szándékot.
Ha megbántjuk társunkat, bocsánatkérés helyett a következőt kell mondanunk neki: „sajnálom”. Ezzel sokkal többet tud kezdeni a másik és nem indulunk el a bocsánatkéréssel megteremtett lejtőn.