„Önszeretet? Háááááát… Nem igazán szeretem önmagam. Sőt…” – válaszolná sok-sok magyar nő és férfi, ha valaki a saját maga iránt érzett pozitív érzéseiről kérdezné.
De miért van ez így? Miből eredhet az önutálat, saját lényünk nem-elfogadása, a szégyenérzet, amelyet önmagunk iránt érzünk? Hogyan lehet orvosolni, kiemelkedni ebből a lehúzó, negatív burokból, amelybe bebörtönözzük magunkat?
Hogy mindezek alapján mit „húztunk magunkra” az önmagunkkal való kapcsolatunkat tekintve, csak az egyik része a dolognak. Ha otthon sokszor és nyomatékosan elismételték nekünk, hogy mennyire hülyék/ostobák/csúnyák/semmirekellőek vagyunk, akkor bizony van mit felszínre hoznunk és békével elengednünk. Tudatosan lehet kezelni a dolgot, ám – kezdetben biztosan – erősen kell koncentrálnunk és önmagunkat újra meg újra rajta kell kapnunk, ha meg akarjuk tanulni, hogyan gondolkodik az, aki szereti önmagát. (Ennek a gondolkodásmódnak később külön bejegyzést szentelek.)
De vajon Magadra erőltetheted az önszeretetet akkor, ha olyan mélyről gyűlölöd Önmagad, hogy legszívesebben folyamatosan ostorral csapkodnád a tested?… Nem hiszem. A kimondottan intenzív, kegyetlen önutálat bizony máshonnan ered, nem pusztán abból, hogy nem dicsérgettek sokat gyerekkorodban.
Volt egyszer egy fiatal lány, aki leírhatatlanul gyűlölte önmagát. Sokszor úgy érezte, beleőrül abba, hogy létezik és nem halhat meg. Legszívesebben elásta volna magát egy nagyon mély lyukba és ott semmisült volna meg, hogy senkivel ne kelljen érintkeznie. Hosszú-hosszú ideig szenvedett ezektől a rendkívül nehéz érzésektől, mígnem egy csoportos terápia során kiderült, hogy 15 éves kora óta azzal a fiatal lánnyal van lélekben összefonódva, akit az egyik őse ölt meg évtizedekkel korábban… Az eset akkoriban nem derült ki, a tettes nem vállalta fel a gyilkosságot, így egy későbbi leszármazottnak kellett saját szenvedésével felhívnia a figyelmet arra, hogy valami nem stimmel a „rendszerben”, hogy van egy halott lány, akit nem ismernek el…
Van egy fiú, aki annyira utálja önmagát, hogy szinte nem is tud mások szemébe nézni. Vékony alkat, görbe testtartással, halkan beszél, inkább elbújik és meghúzza magát mindenütt, mintha nem is létezne. Az arcát megszámlálhatatlan mennyiségű pattanás borítja és a gondolatnak még csak a közelében sincs, hogy barátnője legyen. Van egy-két barátja ugyan, de alapvetően kerüli a társaságot és az új ismeretségeket. Nem szereti vállalni önmagát.
Ő még nem tudja, hogy a szülei nem akarták őt és miután megfogant, sokáig nem tudták eldönteni, hogy megtartsák-e vagy sem. Hogy életben maradhat-e vagy meg kell halnia… Hosszú hetek teltek el úgy, hogy Élet és Halál között lebegett, abban a rettenetes bizonytalanságban, melyet élő, erős, felnőtt emberekként elképzelni sem tudunk… Ebben a fiúban tudat alatt folyamatosan ott dolgozik az érzés, hogy nem akarták, hogy megszülessen. Ám még sejtelme sincs arról, hogy mennyire fontos volna, hogy ezt felismerje.
Egy középkorú hölgy csak mostanában kezdett el komolyabban foglalkozni azzal, hogy ő tulajdonképpen mennyire nem szereti önmagát, már-már utálatot érez, ha saját magára gondol. Mindenképpen szeretett volna felszabadulni ez alól, és tett is azért, hogy ez megtörténjen. Egy idő után világossá vált előtte, hogy önutálata gyermekkorából ered, abból az időszakból, amikor a szülei elváltak. Lélekben ugyanis önmagát okolta azért, hogy megtörtént velük ez a (gyermekeknek különösen) fájdalmas esemény.
Csak néhány példát vettünk sorra az önszeretetet akadályozó tényezők közül.
Mindenkinek saját kis története van.
Írásommal csak arra szeretnélek buzdítani, hogy ne add fel, ne fogadd el a helyzetet így, mert nem kell együtt élned életed végéig az öngyűlölettel! Meg tudod oldani! 🙂 Ha elolvastál és elgondolkodtál ezen, már megtetted az első lépést egy szebb és boldogabb élet felé 🙂
Hamarosan pedig azt vesszük sorra, hogyan tudsz javítani az önszeretet témáján, milyen szokásokat tudsz beépíteni az életedbe azért, hogy jobban szeresd Önmagad!