Családállítás és asztrológiai tanácsadás – Botyánszky Szilvia családállító oldala
Több spirituális tanításban találkozhatunk azzal a iránymutatással, mely arra tanít, hogy minden körülmények között megbocsátást kell gyakorolnunk és nem szabad haragot éreznünk mások iránt. Meg kell tanulnunk feltétlenül szeretnünk másokat, hogy ne érezzük úgy, hogy fájdalmat okoztak. Nézzünk egy kicsit mélyebbre ebben a folyamatban.
Kényes, sokakat fájdalmasan érintő témáról esik szó a következőkben. Hiszen a gyermektelenség problémájának manapság oly népszerű „megoldási” módjait elemezgetjük. Vajon milyen következményei lehetnek egy mesterséges megtermékenyítésnek, vagy a spermabankkal való együttműködésnek az érintettek életében?
Ahány párkapcsolat, annyiféle ok, hogy miért haragudhat valaki a párjára. Ott van például a legendás fogkrémtubus kupak nélkül hagyva és a még hírhedtebb felhajtott vécéülőke esete. Veszekedni, haragudni, neheztelni végtelen sok dolog miatt lehet, a szanaszét hagyott holmiktól kezdve a másokkal való flörtölésen keresztül az idegesítő torokköszörülésig ezer meg ezer okot találva.
Legalábbis ezt gondoljuk.
De mi a helyzet a valósággal?
Vajon honnan lehet tudni, hogy az ember az „Igazival” találkozik, s egyáltalán létezik „Ő”?
Szexuális problémával vagy nemi szervi panaszokkal szakemberhez fordulni az egyik legnehezebb feladat és nyűg. Az embernek meg kell nyílnia, el kell mondania legrejtettebb titkait, s sajnos gyakran testileg is ki kell tárulkoznia, fel kell fednie a problémát okozó területeket. Azonban minden szexuális probléma mögött áll egy mélyebb, lelki eredetű ok. Amennyiben efölött elsiklanak, figyelembe sem veszik, a valódi, tartós gyógyulás nem következhet be.
Első hallásra kicsit furcsának tűnhet a fenti cím, de megnyugtatásul: nem egy science fiction kellős közepébe csöppenünk a következő sorok elolvasásával. Ám sokaknak az sem lesz éppen megnyugtató, ha felfedezik, kik is élnek bennük elrejtve…
Mindannyiunk lelke mélyén élnek olyan személyek, akikkel bizony volna miért szembenéznünk, akik bocsánatkérésünkre, vagy éppen a mi bocsánatunkra várnak, akikkel szemben haragot, fájdalmat, bánatot, keserűséget, s egyéb elfojtott, elfeledni próbált érzéseket őrizgetünk tudat alatt. De vajon tudunk-e arról, hogy tartozunk még múltunk fontos szereplőinek valamivel?
Nézzük meg, hogyan válik valaki lelkünkben ilyen „belső személlyé” – miközben a külvilágban, életünk „valódi” porondján megismerkedünk vele.
Vegyük a legkézenfekvőbb példát: egy férfi (legyen András) egy társaságban, utcán, szórakozóhelyen, fagyizóban megpillant egy nőt (legyen Ágnes), aki számára ilyen-olyan okok miatt igen vonzó és szimpatikus lesz rövid idő alatt. András lelkében kialakul egy emlékkép Ágnesről, mely akkor is ott marad egy ideig – mint lábnyom a hóban -, ha soha többé nem találkoznak. Ezt az emlékképet András kiválóan felhasználhatja álmodozásra, fantáziálásra, tervezgetésre, célok kitűzéséhez, de akár a festményeihez is. Egyébként a média korában ilyen személyes találkozásokra nincs is szükség, hiszen annyi, de annyi tökéletesnek látszó ideállal köthetünk képzeletben házasságot, folytathatunk szexuális kapcsolatot, ha éppen arra van szükségünk… (Angelina Jolie vagy David Beckham tudtukon kívül minden bizonnyal megszámlálhatatlanul sok férfi és nő „titkos szeretői”.) Ahhoz, hogy ilyen „tárgy reprezentációt” szerezzünk magunknak, csak önmagunkra és lelkünkre van szükség.
Ha a fent említett két személy az ismerkedési fázison nem lép túl, a lelkükben egymás által kialakított nyomok még könnyen eltűnnek. Azonban ha szexuális kapcsolatba kerülnek („foganatosítják” viszonyukat), már sokkal mélyebb lenyomat alakul ki lelkükben egymásról, mint egyszerű „lábnyom”. Ekkor már mély kötődés jön létre, s kialakul lelkükben a másikról alkotott „hologram”, vagyis a belső személy. Andrásnak lelki tájain Ágnes „érzelmi másolata” tovább él, s természetesen Ágnes lelkében is ott él az Andrásnak megfelelő belső személy.
A legtöbb esetben, amikor két ember kapcsolata megromlik, megszakad, összevesznek, s kapcsolatukat felfüggesztik – ez nemcsak párkapcsolat, hanem barátság, szülő-gyermek, vagy hivatalosabb kapcsolódás is lehet -, ösztönösen elnyomják magukban az emlékeket, a fájdalmukat újra és újra előhozó régi érzéseket. Azaz: messze elkerülik lelkükben azt a tájat, ahol a számukra valamikor fontos ember belső, lelki másolata él.
A megszakadó emberi kapcsolatok 97(!)%-ában legalább az egyik fél lelkében marad olyan negatív érzés, fájdalom, amit nem tudtak közösen megoldani, tisztázni az elválás pillanatában. S vajon melyikünk akar szembesülni azzal, hogy lelkében él(nek) olyan személy(ek), akik boldogtalanok, megbántottak, sértettek és nagyon nem érzik ott jól magukat?…
Ezek a belső személyek őrzik érzéseinket, emlékeinket, s amint vesszük a bátorságot és erőt, hogy felkeressük őket, s szembenézzünk rajtuk keresztül a minket tudat alatt nyomasztó múltbéli történetekkel, hatalmas felszabadulást és megkönnyebbülést élhetünk át. Energiánk megsokszorozódik, általános hangulatunk javul és életünk más területei is felvirágozhatnak.
Kívánom Mindannyiunknak, hogy minden egyes belső személyünkkel gyógyító, szeretetteljes kapcsolatra tehessünk szert! 🙂
Van úgy, hogy abortuszra kerül sor… Van úgy az életben, hogy a szülők (vagy éppen csak az egyik szülő) úgy döntenek, hogy ők lesznek gyermekük „sorsa” és elvetetik magzatukat. Hiszen az esetek többségében nem a sors dönt, hanem maga az ember. A gyermek számára a szülők testesítik meg a sorsot, ám sokkal nagyobb baj, ha maguk a szülők is így vélekednek. Sok nőtől lehet hallani: „Ez a gyermek azért választott engem anyjának, mert át akarta élni az abortusz tapasztalatát, hiszen pontosan tudta, hogy ez történik majd vele… ” Ebben az esetben az anya sajnos áthárítja saját felelősségét az elvetetett gyermekre. „Hiszen a sors akarta így.”
Csakhogy az édesanya ettől még lélekben nem nyugszik meg, akkor is, ha a felszínen úgy tűnik, semmit nem érez a történtekkel kapcsolatban.
Vajon miért kell egyes gyerekekkel minden reggel harcot vívni, hogy elinduljanak, majd el is jussanak az iskolába?
A választ ismét tudat alatti területeken kell keresnünk.
Többségünk életében jelen párkapcsolatunk nem az első. Voltak nagy szerelmeink, „próbálkozásaink”, házasságaink, tartós kapcsolataink, futó kalandjaink vagy éppen (a Facebook-ról jól ismert, sokatmondó kifejezéssel élve) „bonyolult” viszonyaink egy, két, három vagy ki-tudja-már-mennyi férfival/nővel. (Akinek e hosszú felsorolásból csak az egyik volt meg, annak is fontos információkkal szolgálhat e bejegyzés.)
De vajon továbbléphetünk-e úgy egy új viszonyba, szerelembe, hogy csak félig-meddig zártuk le az előző kapcsolatunkat, hogy haraggal vagy megvetéssel a szívünkben váltunk el egymástól? Belemerülhetünk-e úgy egy új vonzalomba, majd kapcsolatba, hogy közben még a korábbi partnerünk által hagyott sebeinket nyalogatjuk és az ő holmijaival van tele a szekrényünk és a gardrób?
Lássuk, mit mutatnak a családállítás által feltárt tapasztalatok 🙂
„Önszeretet? Háááááát… Nem igazán szeretem önmagam. Sőt…” – válaszolná sok-sok magyar nő és férfi, ha valaki a saját maga iránt érzett pozitív érzéseiről kérdezné.
De miért van ez így? Miből eredhet az önutálat, saját lényünk nem-elfogadása, a szégyenérzet, amelyet önmagunk iránt érzünk? Hogyan lehet orvosolni, kiemelkedni ebből a lehúzó, negatív burokból, amelybe bebörtönözzük magunkat?
„Békében Önmagaddal – avagy hogyan szeresd meg Magad” bővebben